Úgy gondolom a képzőművészet minden csodájával és varázslatával együtt némaságra ítéltetett. Legalábbis a helyi művészek nem tudnak eléggé hangosak lenni ahhoz, hogy észrevegye őket a nagyközönség. Persze a művészetbarátok megtalálják azon fórumokat, ahol találkozhatnak egy-egy helyi művésszel, de sokan – mert nem tudnak róla – hajlamosak azt gondolni, nincs is szűk hazánkban olyan alkotó, akire büszkék lehetnénk.
Így van ezzel Molnár Anikó is, akinek idén október negyedikétől megtekinthető volt az első önálló kiállítása a mosonmagyaróvári Huszár Gál Városi Könyvtárban, huszadikától pedig a Magyar galériában.
Mondhatják, nem valami aktuális írás ez, de nem is a kiállítást ajánlanám most Önöknek, sokkal inkább felhívnám figyelmüket egy tehetséges művészre, és általa a helyi művészetre. Mert az, hogy valamiről nem vagy oly keveset hallhatunk, nem jelenti, hogy nem is létezik.
Anikó remek példája annak, hogy a művészet belülről jövő határtalan erő, ami előbb utóbb kitörni kényszerül. Csupán öt éve foglalkozik festészettel, önképzés mellett a győri Barabás stúdióban is csiszolta tudását. Bár az élet nem hagyott elég teret korábban, hogy élhessen az önkifejezés eme eszközével, mégis utat tört magának a tehetség, ami egész korábbi életében hallgatni kényszerült.
Anikó a Szigetköz szerelmese, képei hűen tükrözik annak csodálatos világát. Többszörösen is érdemes megtekinteni képeit, hisz művészeti értékük mellett, egy másik értékre, a Szigetköz fantasztikumára is felhívják a figyelmet. Ugyanis saját bőrömön tapasztalva tudom, hajlamosak vagyunk nem tudni róla, milyen gyönyörű is a minket körülvevő világ. Megszoktuk a kanyargó Dunát, az utazás közben elsuhanó tájat, miközben nem is ismerjük. Molnár Anikó így nemcsak igazi művész, hanem igazi lokálpatrióta is. Meglátta azt a szépséget, ami mellett sokan unottan elmegyünk a szürke hétköznapok felgyorsult tempóját követve, s ezt a vásznon új életre kelti.
Úgy gondolom, nevezhetjük őt a mi művészünknek, és igazán büszkék lehetünk rá. Rá és mellette mindenki másra, aki nem kap elég nyilvánosságot, csak alkot csendesen, a körülötte lévő és minket is átszövő világról.
